
2017, Óbudai Társaskör Galéria, Budapest

2017. vas lemez

2017, vas lemez

2017, vas lemez

2017, vas lemez

2017, vas lemez, fa

2017, vas lemez

2017, vas lemez

2017, vas lemez

2017, vas lemez

2017, vas lemez

2017, videó

2017. gipsz

2017. gipsz

2017., nyárfa

2017., bükkfa

2017., Óbudai Társaskör Galéria

2017., borovi fenyő

2017, Óbudai Társaskör Galéria

2017. vas lemez
Szanyi Borbála kiállítása a női lét szüntelen ismétlődő epizódjait teríti elénk. Tereget, hajtogat, elrendez, megágyaz. A nők feladatai átalakultak, a férfiak átvettek és átadtak bizonyos szerepeket, de a mosás, a vasalás, a teregetés, a rendrakás még mindig inkább női kiváltság. A mosás gépi változata némileg megváltoztatta a ritmust, de a teregetés és vasalás ma is éppoly időben elnyúló tevékenység, mint száz éve vagy előtte. Monoton imamalom, ismétlődő mozdulatsor, mely az emlékkép képződés legjobb táptalaja. Ehhez hasonló női elfoglaltság volt a hímzés, a kézimunka, mely azonban mára szinte teljesen eltűnt a nők életéből. És eltűnt az idő is, amit erre fordítottak. Szanyi Borbála szobraival nem megállítani akarja az időt, hanem visszaszerezni. Visszaszerezni ezernyi, százezernyi, milliónyi nő idejét, visszaszerezni a nőnemű időt, magának – a szobrászatának. Fába, fémbe hímezni, ölteni, varrni, maratni, vágni – időigényes munka.
Fotók: Elek Imre, Szanyi Borbála
Szanyi textilből appropriált mintázatai, melyek hol fába, hol fémbe ágyazva jelennek meg, nem csak az anyagváltás okán hatnak, hanem a téri megjelenésük révén is. Míg a textil asztalt, ágyat, párnát terít be, addig Szanyi áttört fémcsipkéi, legyenek bár ablakok, dézsák vagy lógatott drapériák, mindig a fénybe állnak, a fénnyel paroláznak. Útjába állnak a fénynek, hogy az áthatoljon rajtuk, és hogy árnyékot vessen.
Az Óbudai Társaskör pincegalériájában a néző egy fémcsipke erdőben találta magát, kisebb-nagyobb drapériák között bolyongva árnyékhordozóvá vált, s közben része lett a keresztöltésnek, a lyukhímzésnek, a láncszemnek vagy a hegesztett öltéssornak. A fémtextilek szigorúan állnak a térben, mégis a fényjáték, a köztük való mozgás folytán képzeletünkben feldereng az időtlenül lebegő lepedők és ruhák emléke. A mosás, mosakodás, megmerítkezés – mind, mind ősi rítusok, egyszerre hétköznapiak és szertartásosak.
Szanyi korábbi áttört, átlyuggatott, átlátható bádogszobrai is textilmustrákból merítettek, de most a kölcsönvett motívumok visszatértek oda, ahonnan eredtek, a lepedőkbe, terítőkbe, keszkenőkbe, ágynemű és párnahuzatokba. A fémtextilek nem szimulakrumok, nem hiperrealista plasztikák, sokkal inkább fémbe varrt emlékfoszlányok, fragmentumok, hímző, varró, teregető nők mementói.
Az anyagváltásból eredő abszurditásra ráerősít a kiállítás helyszíne; a pincetér. Az íves boltozatú pincegalériában a kimosott szennyesek mintha haszontalan öröklétre ítéltettek volna.
A szobrász pedig folytatja az önként vállalt, magára mért penzumot, a folyó élet egyszerre változatlan és változó pillanatait; bemocskolódás, megtisztulás, rendrakás. Művészsors, művészlét, művészet.
A teregetés motívuma számtalan személyes és kulturális emléket hív elő. E hosszú képsor elején József Attila Mamája áll, majd eszünkbe juthat Wajda Hamu és gyémánt című filmjének híres drámai zárójelenete. A téma az egyetemes és a magyar képzőművészetben is fel-felbukkan. Mierle Laderman Ukeles performansza (Washing, Tracks, Maintenance) 1973-ból, Baglyas Erika 100 lepedője a Csepeli Fémműben 2004-ből, vagy M. Tóth Géza filmes adaptációja mely József Attila Mamáját dolgozta fel. 2015-ben pedig Alketa Xhafa-Mripa a kosovói Pristinában 5000 teregetett ruhadarabból álló hatalmas installációt épített a város stadionjában, hogy felhívja a figyelmet a háború során, a nők ellen elkövetett erőszakos cselekményekre.
A teregetés monoton ismétlődése a idő körforgásának metaforája egyben, de a szobrászt az idő minősége is foglalkoztatja. A kegyetlenül múló és megállíthatatlan idő, a kronosz és a különleges történés pillanata a kairosz. Talán éppen ezért választotta Szanyi Borbála kiállítása címéül az Azsúr szót. Jelentése kettős, egyrészt naprakészséget jelent, angol párja – az up to date – a magyar nyelvhasználatban is divatos kifejezéssé vált. Másik jelentése szerint, és ez most a fontosabb, olyan díszítményt jelöl, mely úgy jön létre, hogy az alapanyagot – ez lehet textil vagy fém – különféle eljárással, kivágással, kireszeléssel, textil esetében szálak kihúzásával egy meghatározott minta vagy rajz alapján részben eltávolítják, adott esetben áttörik, átlyuggatják. Ismerünk azsúrozott kézimunkát, azsúr foglalatú ékszert, van – vagy inkább volt valamikor – azsúr harisnya. A cím jól reprezentálja Szanyi fémbe varrt ornamenseit, a hiányokból teremtődött formákat, utal a szobrászat egyik nagy kalandjára a forma áttörésére, a redukciós plasztikai fogásokra. Az azsúrt értelmezhetjük úgyis, mint a kronoszi időszőttesbe varrt kairoszi mustrát.
Mindezen túl az azsúr / ajour egy egyszerre elbűvölő, nőies és erotikus francia kifejezés, melyből egy másik francia eredetű szó is kihallatszik; a rúzs. Mely nem mellesleg a kiállításon felbukkanó egyetlen szín neve, nevezetesen a vörösé. E szín árnyalatai finoman megbújva a kézi törlőkendőn és a videón is felbukkannak. A loopolt videón csak a szobrász keze látható, az ismétlődő mozdulatsor, ahogy egyre egymásra fekteti a kimosott, szépen összehajtogatott textileket.
Az azsúr szó hallatán Nemes Nagy Ágnes Azsúr! / Plissé! című írása is eszembe jut a Szó és szótlanság című esszékötetéből:
„Jól emlékszem, még abban az életkorban, amikor az ember minden feliratot kisillabizál, a Belvárosban csatangoltam anyámmal. Kézen fogva hurcolt magával, a vásárlás izgalmában nem sok ügyet vetve rám, boltba be, boltból ki. Én meg báván, de elmélyülten bámészkodva, a sok boltfelirat fölött egy magas, csúnyán vedlő tűzfalon a következő hirdetményt pillantottam meg, széttespedő, fekete betűkkel odamázolva:
Azsúr! / Plissé! / Endli! / Klöpli!
Ez lenyűgözött. Úgy hatott rám, mint egy bájoló mondóka, mint egy égi kijelentés ott a magasban, ritmusával, borzongatóan misztikus jelentésével zsigereimig hatolva.”
Nemes Nagy Ágnes élményéhez hasonlót Szanyi Borbála is megtapasztalhatott, amikor gyermekkorától fogva évről évre édesanyjával elutazott a körösfeketetói vásárra, ahol belélegezhette, megszagolgathatta, megtapogathatta a Gábor cigányok bádogüstjeit, az erdélyi asszonyok szőtteseit vagy a kosárfonók vesszőből készített használati tárgyait.