Szanyi Borbála kiállítása a női lét szüntelen ismétlődő epizódjait teríti elénk. Tereget, hajtogat, elrendez, megágyaz. A nők feladatai átalakultak, a férfiak átvettek és átadtak bizonyos szerepeket, de a mosás, a vasalás, a teregetés, a rendrakás még mindig inkább női kiváltság. A mosás gépi változata némileg megváltoztatta a ritmust, de a teregetés és vasalás ma is éppoly időben elnyúló tevékenység, mint száz éve vagy előtte. Monoton imamalom, ismétlődő mozdulatsor, mely az emlékkép képződés legjobb táptalaja. Ehhez hasonló női elfoglaltság volt a hímzés, a kézimunka, mely azonban mára szinte teljesen eltűnt a nők életéből. És eltűnt az idő is, amit erre fordítottak. Szanyi Borbála szobraival nem megállítani akarja az időt, hanem visszaszerezni. Visszaszerezni ezernyi, százezernyi, milliónyi nő idejét, visszaszerezni a nőnemű időt, magának – a szobrászatának. Fába, fémbe hímezni, ölteni, varrni, maratni, vágni – időigényes munka.
Fotók: Elek Imre, Szanyi Borbála

Szanyi textilből appropriált mintázatai, melyek hol fába, hol fémbe ágyazva jelennek meg, nem csak az anyagváltás okán hatnak, hanem a téri megjelenésük révén is. Míg a textil asztalt, ágyat, párnát terít be, addig Szanyi áttört fémcsipkéi, legyenek bár ablakok, dézsák vagy lógatott drapériák, mindig a fénybe állnak, a fénnyel paroláznak. Útjába állnak a fénynek, hogy az áthatoljon rajtuk, és hogy árnyékot vessen.
Az Óbudai Társaskör pincegalériájában a néző egy fémcsipke erdőben találta magát, kisebb-nagyobb drapériák között bolyongva árnyékhordozóvá vált, s közben része lett a keresztöltésnek, a lyukhímzésnek, a láncszemnek vagy a hegesztett öltéssornak. A fémtextilek szigorúan állnak a térben, mégis a fényjáték, a köztük való mozgás folytán képzeletünkben feldereng az időtlenül lebegő lepedők és ruhák emléke. A mosás, mosakodás, megmerítkezés – mind, mind ősi rítusok, egyszerre hétköznapiak és szertartásosak.
Szanyi korábbi áttört, átlyuggatott, átlátható bádogszobrai is textilmustrákból merítettek, de most a kölcsönvett motívumok visszatértek oda, ahonnan eredtek, a lepedőkbe, terítőkbe, keszkenőkbe, ágynemű és párnahuzatokba. A fémtextilek nem szimulakrumok, nem hiperrealista plasztikák, sokkal inkább fémbe varrt emlékfoszlányok, fragmentumok, hímző, varró, teregető nők mementói.
Az anyagváltásból eredő abszurditásra ráerősít a kiállítás helyszíne; a pincetér. Az íves boltozatú pincegalériában a kimosott szennyesek mintha haszontalan öröklétre ítéltettek volna.

A szobrász pedig folytatja az önként vállalt, magára mért penzumot, a folyó élet egyszerre változatlan és változó pillanatait; bemocskolódás, megtisztulás, rendrakás. Művészsors, művészlét, művészet.

A teregetés motívuma számtalan személyes és kulturális emléket hív elő. E hosszú képsor elején József Attila Mamája áll, majd eszünkbe juthat Wajda Hamu és gyémánt című filmjének híres drámai zárójelenete. A téma az egyetemes és a magyar képzőművészetben is fel-felbukkan. Mierle Laderman Ukeles performansza (Washing, Tracks, Maintenance) 1973-ból, Baglyas Erika 100 lepedője a Csepeli Fémműben 2004-ből, vagy M. Tóth Géza filmes adaptációja mely József Attila Mamáját dolgozta fel. 2015-ben pedig Alketa Xhafa-Mripa a kosovói Pristinában 5000 teregetett ruhadarabból álló hatalmas installációt épített a város stadionjában, hogy felhívja a figyelmet a háború során, a nők ellen elkövetett erőszakos cselekményekre.
A teregetés monoton ismétlődése a idő körforgásának metaforája egyben, de a szobrászt az idő minősége is foglalkoztatja. A kegyetlenül múló és megállíthatatlan idő, a kronosz és a különleges történés pillanata a kairosz. Talán éppen ezért választotta Szanyi Borbála kiállítása címéül az Azsúr szót. Jelentése kettős, egyrészt naprakészséget jelent, angol párja – az up to date – a magyar nyelvhasználatban is divatos kifejezéssé vált. Másik jelentése szerint, és ez most a fontosabb, olyan díszítményt jelöl, mely úgy jön létre, hogy az alapanyagot – ez lehet textil vagy fém – különféle eljárással, kivágással, kireszeléssel, textil esetében szálak kihúzásával egy meghatározott minta vagy rajz alapján részben eltávolítják, adott esetben áttörik, átlyuggatják. Ismerünk azsúrozott kézimunkát, azsúr foglalatú ékszert, van – vagy inkább volt valamikor – azsúr harisnya. A cím jól reprezentálja Szanyi fémbe varrt ornamenseit, a hiányokból teremtődött formákat, utal a szobrászat egyik nagy kalandjára a forma áttörésére, a redukciós plasztikai fogásokra. Az azsúrt értelmezhetjük úgyis, mint a kronoszi időszőttesbe varrt kairoszi mustrát.

Mindezen túl az azsúr / ajour egy egyszerre elbűvölő, nőies és erotikus francia kifejezés, melyből egy másik francia eredetű szó is kihallatszik; a rúzs. Mely nem mellesleg a kiállításon felbukkanó egyetlen szín neve, nevezetesen a vörösé. E szín árnyalatai finoman megbújva a kézi törlőkendőn és a videón is felbukkannak. A loopolt videón csak a szobrász keze látható, az ismétlődő mozdulatsor, ahogy egyre egymásra fekteti a kimosott, szépen összehajtogatott textileket.
Az azsúr szó hallatán Nemes Nagy Ágnes Azsúr! / Plissé! című írása is eszembe jut a Szó és szótlanság című esszékötetéből:
„Jól emlékszem, még abban az életkorban, amikor az ember minden feliratot kisillabizál, a Belvárosban csatangoltam anyámmal. Kézen fogva hurcolt magával, a vásárlás izgalmában nem sok ügyet vetve rám, boltba be, boltból ki. Én meg báván, de elmélyülten bámészkodva, a sok boltfelirat fölött egy magas, csúnyán vedlő tűzfalon a következő hirdetményt pillantottam meg, széttespedő, fekete betűkkel odamázolva:
Azsúr! / Plissé! / Endli! / Klöpli!
Ez lenyűgözött. Úgy hatott rám, mint egy bájoló mondóka, mint egy égi kijelentés ott a magasban, ritmusával, borzongatóan misztikus jelentésével zsigereimig hatolva.”

Nemes Nagy Ágnes élményéhez hasonlót Szanyi Borbála is megtapasztalhatott, amikor gyermekkorától fogva évről évre édesanyjával elutazott a körösfeketetói vásárra, ahol belélegezhette, megszagolgathatta, megtapogathatta a Gábor cigányok bádogüstjeit, az erdélyi asszonyok szőtteseit vagy a kosárfonók vesszőből készített használati tárgyait.