4 szobrász

/kivonat/

Rónai-Balázs Zoltán

2010. január 01.

… valami ki van véve valamiből, és ezáltal egésszé válik. Valamiből ki van véve valami, és ezáltal egésszé válik. Valami be van rakva valamibe, és ezáltal kiemelkedik. Valamibe bele van rakva valami, és ezáltal kiemelkedik. Közben jelentőssé lesz, megtisztul egyébként ott levő függelékeitől, amiket természetes tartozékainak érzünk a hétköznapokban. Szanyi Borbála három alkotása következik. (fotómellékletek itt)
Elsőként a Lépcső, egy vas téglatest, kis betüremkedésekkel, lyukakkal az oldalán; négy, magas fémláb tartja. Képzeljük el, hogy egy teremben tartunk felé, akkor látjuk ezt, ahogyan haladunk, ez az első benyomásunk. Kissé közelebb érve (az ember közben önkéntelen a lyukakra koncentrál, hiszen azok törik meg csupán az oldalfalak sima síkját), látjuk, vagy csak azt hisszük, hogy látjuk: a téglatest nem tömb, a lyukak nem puszta mélyedések. Inkább egy vágy ez, legyen a rés: rés, amin be lehet nézni, bekukucskálni, odabent – legyen valami. Bármi. Akár csak űr. És odaérve valóban ez fogad. A rés: rés. És ha már az, az ember benéz. Benéz, és egy lépcsőt lát. Semmi mást. Csak egy lépcsőt. Ugyanolyan vasból, annyi fénnyel, amit a kis nyílások beengednek a szűkös térbe. Nem is férne el ott más, de nem is kéne más. A lépcső van ott, amit nem mosnak fel soha, nem beton, nem műkő, márvány, gránit, vagy trepni-lemez, nem fa, amin csillogna a lakk, vagy padlószőnyeg fedné, nem járnak rajta emberek, nincs a kovácsoltvas korlát, nincs hozzá a szoba, nincs az emelet, az ajtók, ezen még nem esett el senki, és nem is fog, kora sincs, amit a fokok kopásából megsaccolhatnánk. Nem, ez nem az a lépcső, amin fellihegünk a harmadikra, szitkozódva, hogy rossz a lift. Ez a másik, miközben ugyanaz: ez a fel és a le, a valahonnan valahová, a kongás és üresség a haladás tranzitállapotában, a csosszanások félhomálya, a fokozatok, a gyanúsan idő-szagú huzat… Gondban vagyok. Talán, ha azt mondom, ez alatt nem alszik ott a besurrant hajléktalan, de az örök hajléktalan mindig ott van, az valamelyest konvergál ahhoz, amit mondani szeretnék.

Aztán itt az ellenkezője: a Materia Modus. Mármint az irány ellenkező. Ezeknél a szobroknál külső burkából, magából a test formájából, az elsődleges látványból lett eltávolítva az ember. Mindaz, ami az ember, mint anyag. És a burkok sem maradtak meg épen. Fragmentumok csupán. Egy fragmentum-csoport. Anyaguk a követ idézi, a homokkövet, ami könnyen formálható, de nem állja az időt, kopik és mállik a széltől, talán láttak már ilyet. Mégis inkább a klasszikus szobrok márványa jut eszembe, amint nézem a tökéletes testek (burkok) „maradványait”. Az ember itt szép. Idealizált szépségű, amilyen nincs, vagy nem jellemző. Mármint ránk, konkrétan ránk, mert mi vagyunk az úgynevezett emberek. A görög szobrok tökélye ez, és az elmúlás hangulata szivárog körülötte, akár a valódi ókori emlékek körül, melyek törötten, orr, kar, pénisz, vagy más egyéb nélkül ácsorognak a tárlókban. De ezek mégsem olyanok teljesen. Ezek belülről is üresek. Nem maradványok, hanem csak nincsenek teljesen jelen. És a képzelet, az érzet nem tétovázik: kiegészíti rögvest, miközben nem vonatkoztat el a valós látványtól sem. Ezek az emberek egyszerre vannak és nincsenek. Embertest-maszkok. Bárki lehet mögöttük, bármilyen bárki. De nincs senki, tehát mindenki ott van. Mint önmagában rejlő szép, úgy anyagi, mint nem nem az, ahogy mi is.

Nem kevésbé különös mű a harmadikként választott Psalmus Hungaricus. Ihletése a címében: kinek nem ugrana be azonnal Kodály? Meg rögtön utána Dsida Jenő? Magyarság. A legszebb értelemben. Itt facsipke. Nekem valahogyan Erdély jut róla eszembe, nem tudnám megmagyarázni, miért. De az asszociációt nem lehet megkötözni. Kinek mi. Úgy értem, melyik terület. Aki szakértője a népművészeti motívumvilágnak, annak nyilván a pontos hely – de nem biztos, hogy neki a jobb. Meg mindegy is.

A motívum mintha beleerodált volna a fába, ezekbe a lécekbe. Láttak már nagyon öreg deszkákat? Olyan igazán öregeket, amiknek bordás a felületük? Napszítta, száraz kerítésekre gondolok, faluhelyt, öregek házai körül. A Wapedia ezt írja: „Évgyűrűk. A mérsékelt övi fák mindhárom metszetén felismerhetők, kialakulásukat az évszakok váltakozása okozza. Leginkább a bütümetszeten szembetűnők, mint a bél körüli koncentrikus körök vagy ellipszisek. Az évgyűrűben két pászta különíthető el: a tavaszi vagy korai pászta a tavasszal, az intenzívebb tápanyagfelvétel idején képződött, lazább szövetekből áll, a nyáron létrejött „őszi” vagy kései pászta ennél tömörebb. A sugármetszeten az évgyűrűk párhuzamos vonalakként, a húrmetszeten parabolikus vagy szabálytalan görbékként látszanak.”

Ezen évgyűrűk puhább és keményebb rétegei váltakoznak Borbála hosszában szétvágott egykori fatörzseiben, és mintha az idő már hozzálátott volna, hogy a gyengébb, porlékonyabb tavaszi pásztákat kimállassza az ősziek közül. Mint az elképzelt kerítésben. Jelen esetben viszont ezt a munkát a művész tette meg, úgy alkítva ki folklorikus motívumait, hogy közben meghagyja a fának ezt a mintegy mágától „születő” mintázódását. Szép és érzékeny leképezése Kodály zenéjének, távol politikától és flaszterszagú irredentizmustól. És nincs a falu, nincs a ház, az öregek sincsenek, csak amit jelentenek.

Ilyenek ezek a szobrok, amik látszatra többfélék. Eltérőek és különállóak, és mégsem azok, mert ez a hiány/többlet összeköti őket. Talán ez a legszembeötlőbb. És az, hogy egészebbek így, mintha a maguk tárgyi valóságában egészek lennének. Ettől lehet az is, hogy valamiféle emelkedettséggel és intimitással bírnak. Emiatt a teljesség miatt. Hiszen ott van az, takaratlanul, amit nem láthatnánk. Részesei leszünk, ennek a többletnek. És ettől nagyon emberi. Miközben beavatásszerű. Mintha a misztérium felsőbb szférái keverednének a kukkolás profanitásával. Vagy nem is keveredés ez, inkább együttállás: kétféle izgalom, amelyek egyúttal meg is szelídítik egymást. Mindez az elidegenítésen át – és ez is egy látszólagos ellentét. Mert imígyen kiemelve, mondhatni preparálva, eltávolodnak tőlünk, amiket Borbála megmutatni szánt, és, lám, mégis pont emiatt kerülnek közel, válnak megérezhetővé számunkra is…